Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy konyha. Igazából nem volt benne semmi különös, semmi új, semmi trendi. A személyek voltak fontosak, akik nap, mint nap ott élték életük bensőséges perceit.

A konyha a piros szekrényével és a kissé kopott zöld asztalával mindig melegséget és meghittséget árasztott magából. Sok mindent megélt, örömöt, bánatot, születést és elvesztett pillanatokat. Karácsonyi készülődést, húsvéti tojásfestést, esküvői tortakészítést, vasárnapi húsleves illatozásától kísért családi ebédeket.

De ami a legfontosabb minden értékével és jóságával elindított engem azon az úton, ami a főzés szeretetében teljesedett ki.

“Mert jó ételt, csak akkor főzöl gyermekem, ha belerakod a szívedet is.”- mondta nagyim akkor, amikor tanítani kezdett mindarra, amit ő tudott, amit ő hozott déditől, ükmamától, a múltból. 18 voltam akkor, és bevallom őszintén el nem tudtam képzelni, hogy valaha is képes leszek arra, hogy egyáltalán egy normális tojásrántottát megcsináljak, nem hogy főzzek egy zöldséglevest. Azzal meg egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, amikor megkérdeztem mamától, mibe, miből, mennyi kell, és a válasz az volt, – “egy szeretetnyi”. Most már értem a ‘mértéket’…